CselőteiIstván Singapore

egy diák küzdelme, a világ túloldaláról

0 notes

"Lásson, ne csak nézzen szemetek,Győzzön a tett a meddő szó fölött.Ez itt majdnem a földnek ura lett!De a nép legyűrte, s ő sírba dőlt.Ám túl korai, hogy örüljetek -Még termékeny az öl, honnan kijött.”

"Lásson, ne csak nézzen szemetek,
Győzzön a tett a meddő szó fölött.
Ez itt majdnem a földnek ura lett!
De a nép legyűrte, s ő sírba dőlt.
Ám túl korai, hogy örüljetek -
Még termékeny az öl, honnan kijött.”

0 notes

Hol a kokárda?

Szerintem minden külföldön élő magyarnak ilyentájt (mondhatni március idusa előtt valamennyivel) eszébe jut, hogy nahát, hol a kokárda? Mert azért mégiscsak valamennyire ki kell mutatni, hogy magyarok vagyunk. Nem telhet el 15-e Petőfi és a többi Márciusi ifjú nélkül. Én is így voltam ezzel, hiszen iskolámban ezen a héten van ‘spirit week’ ami annyit tesz, hogy kvázi szabadon öltözködhetünk, egyenruha nélkül. Sőt, szerdán nemzeti kosztümben kell menni. Mivel nem volt soha sem igazi magyar bocskorom, gondoltam lerendezem én ezt egy bő inggel meg egy kokárdával. Igen ám, de hol a kokárda? 

Mivel szeretek aktuálpolitikai utalásokat tenni, és az otthon történő események mélységesen felháborítanak, belegondoltam, mekkora ász lennék ha egész héten kokárdát viselnék, ezzel kimutatván nem csak hazafiasságomat, hanem tiszteletemet az otthoni diáktüntetőknek. Sőt, még sokan meg is kérdeznék ‘mi van rajtam és miért?’, ezen felbátorodva pedig felvilágosíthatnám őket a siralmas politikai tettekről kicsiny hazánkba - kiegyensúlyozva a diákok bátorságával, demokrácia-tudatavál. Jó ötletnek tűnik. Igen ám, de hol a kokárda? 

Ha visszagondolok, emlékszem otthon mennyire tiltatakoztam a kokárda ellen, mennyit és milyen ízeseket nevettem az öreg néniken akik egész márciusban hordják! Bezzeg itt, mennyire más a nézőpontom. Mennyi mindent megtennék azért, hogy kokárdás embereket lássak a buszon, magyarul tudjak beszélni! Mostmár nem kérdéses, hordom-e a kokárdát. Furcsa látni, mennyire megváltozik külföldön az embernek a magyarság-tudata, mennyivel elfogadóbbá válunk saját népünkkel szemben. Persze, észben kell tartani, hogy nagyobb a valószínűsége, hogy hozzánk hasonló emberekkel találkozunk külföldön. Hétvégén megyünk március 15-ézni az itteni magyarokkal, lehet, hogy ott megváltozik majd a véleményem. Igen ám, de hol a kokárda?

Belegondoltam az örök érvényű kérdésbe, ha én kokárda lennék, hová bújnék. Fogalmam sincs. Érdekes dolgok ezek a szokások és a hozzákötődő tárgyak. Szegény kokárda mit csinál az év többi napján? És a fenyőfa vagy az adventi koszorú a többi hónapban? És a húsvéti nyúl? Folytathatnám… Furcsa, nagyon kell az a kokárda de sehol sem találom. Sem az én csecsebecséim között, sem lent a varró dobozban, de még a csipeszek között sem (ahol Leányfalun tároljuk). Tényleg, szegény leányfalusi kokárda - ő idén is ünneplés nélkül marad. Igen ám, de hol a kokárda?

Amikor már a szobámat teljesen felkutattam, és egészen ideges lettem (igaz, a politikai helyzet miatt is) rátaláltam talán a legszebb dobozomra. Még Lillától kaptam, benne születésnapi ajándékkal. Mostanra, ez a doboz tele van mindenféle számomra értékes tárggyal, ami másnak valószínűleg csak értéktelen kacat. Tetszik, hogy összhangban van a doboz külseje és belseje. Csinos darab. Reménykedtem, hogy ebben lapul majd valahol az áldott (vagy átkozott?) kokárda. Mostanáig sem tudom, hogy benne van, mert sokkal nagyobb kincsre bukkantam.

Amikor ezt megtaláltam, a kokárda már nem volt fontos. Most is inkább írok mint keresem. Sikerült találnom egy szerkentyűt amivel vissza tudok menni az időben, amivel tükröt tudok magam elé tartani. Újat nem igazán tud nekem adni, láttám már réggebben, akkor is meghatott. De azóta eltelt másfél év. Vágyam, hogy végignézzem, de ez mégsem történhet meg, elképesztően sok dolgom van. Ez pedig… megvár. Rájöttem, hogy megjósolhatatlan mi fog történni a jövőben, de talán ennél meglepőbb, hogy szembesültem azzal, hogy amit egyszer megjósultunk nem feltétlen igaz. Ugyanannak hangzik a két mondat, de nekem két teljesen különböző jelentéssel bír. Én hittem abban, hogy a ‘haza’ az ‘otthon’ megvár. Természetesen, és hála a jó égnek nem ez történt, az élet ment tovább, immár nélkülem.

Mára már én sem az az ember vagyok, akinek ez a videó valaha szólt. Mégis, ugyanolyan erős jelentéssel szól hozzám minden elmondott szó - mondat. Annyi szép emléket ráncigált elő (no meg csúnyát is) csupán pár perc alatt. Eszembe jutott minden arról aki valaha voltam, és talán vagyok. Észrevettem, nem vagyok elégedett magammal, mennyire nem az vagyok jelenleg aki akarok. Ilyenkor hiányzik a múlt, ez tagadhatatlan. Tudom, sosem lesznek olyan jó barátiam mint akkor voltak. Mégsem mennék vissza. A mostani helyzetemet kell megcsinálnom olyanra, hogy boldog lehessek benne.

Ebben a videóban megtaláltam mindent amit a kokárdában kerestem: identitást, és ennek a tudatát. Talán jobb is ez így, elsőként Cselőtei Istvánnak kell lennem, és csak utána magyarnak. 

Igen ám, de hol a kokárda?

0 notes

My main concern with blogging

Most of my friends are abroad this term, and I have had the fantastic pleasure of reading their blogs. Every time when reading about their experiences, I can not sense a small bit of jealousy. However, worry not, this jealousy is not vicious, but rather healthy, consisting of not only envy, but a fair bit of happiness for them. I am not only jealous because of their seemingly laid-back lifestyles, but also because of their ability to write about the happenings around them, and the ability to share this with the world. I am constantly reminded of my own, somewhat failed attempts at blogging. In this post I will try to reflect upon one of the possible mistakes I have committed.

From what I see, throughout history, writers of all eras, were clearly able to define to whom they are writing to. When posting on the internet, one looses this control over the writing. At times, being able to spread the word is seen as a good thing, though at other occasions, this might be a pain, because people are unable to convey their messages with total accuracy. 

My hypothesis is, that whenever writing, we must have a clear audience in our mind, and address issues from their perspectives, in order for them to gain the greatest possible understanding of our views. This is where my personal problem arises. I have no idea who am I writing for? The first, seemingly trivial question. What language should I write in: Hungarian, which I am proficient in, and that can be read by all of my friends at home; or English - in which, although I still need improvement, I dare say I have somewhat sound skills - which can be understood by almost everyone I know, of course, with less accuracy. 

I chose English, because however sad image it portrays of me currently, this is my main life. The major events around me, happen in English. This is what my education is based around, and this is a field in which I strive to improve. I cannot afford the luxury to write in my own language. The previous statement sounds sad, though it shouldn’t necessarily. It is the depiction of what I perceive currently as reality, mixed with my feelings against translation. Whenever we translate, the original material looses some of its meaning, it becomes said by somebody else, most probably altering its exact definition. This is due, not only to the fact that all languages exist with different characteristics, but because the translator reads, and hence translates implications of the text that might not have been originally intended by the author. These misreadings can be due to variant cultures, and therefore the different associations of different motives. 

Going back to my original argument regarding the audience of bloggers. I have formulated two, equally sad outcomes of a blog.

1) An individual writes something highly personal in his/her blog, not intended for the public. There is always a change this information ends up with the wrong people. This is why, during blogging - or for that mater, whenever writing about personal matters - one can not fully expose themselves, since by writing it down, the individual unquestionably creates some evidence of those opinions. It is questionable, what brings an idea to life, when it is thought about, or when it is written down. I sometimes sense certain ideas to be formulated in my mind, but instead of word, with concepts. It is only put into proper sentences when written down. In believe the fact that we can not be fully honest whilst writing, but having to be aware adds to our tensions in our every day lives, as it encourages us to conceal our possible problems.

2) An individual writes a blog, but these writings are not read by anybody. This unintentionally raises the ever sought question, whether something does happen even though it does not change anything. It is easy to demonstrate this with a hypothetical situation, where one writes, but the blog is not read by anybody. Does the fact that the thoughts are written down necessarily mean that they exist? If it an event does not change anything in its environment, is it still an event? Even more, does it matter whether it is considered an event or not? Is the writing down of something not able to bring a thought to existence? How does this relate to the ancient statement “Cogito ergo sum”. By thinking we exist, but do our thoughts as well?

In both of the above mentioned situations, it is clear that the author was not able to fully convey his/her message to his/her proposed audience. When blogging, or when writing anything in the modern age (due to the rapid change our environment) one must be fully aware of all of the consequences the writing might have. One of the most memorable lines in George Orwell’s 1984, for me was when Winston, reflecting on the relationship between thoughtcrime and death wrote “Thoughtcrime does not entail death: thoughtcrime IS death”. He justified this finding by a highly unusual opinion “The consequences of every act are included in the act itself.”. When I first read this quote, I was puzzled. Since, I have pondered upon it numerous times, and it does make sense. To relate this to the current issue, when I write, I must be aware of all of the consequences of this post, as those consequences are also the post itself. 

To conclude this post, I would like to allude to one of my friends back home. I remember him telling me, that I will be a part of a new community when I will find myself updating my Facebook statuses in English. Even though I am fully aware this is not Facebook, I finally wholly understood this advice. Interestingly, it may as well be, it is now that I have settled in, and have accepted my current life. 

0 notes

Szentély, az iskolában. Nem is tudjuk melyik vallasse, de menő fustolok vannak körülötte.

Szentély, az iskolában. Nem is tudjuk melyik vallasse, de menő fustolok vannak körülötte.

0 notes

Tibor

Van olyan, akivel közös viccem van ezzel a névvel, de most nem ezt akarom leírni, azt talán majd máskor. Hanem egy történetet. 

Nyomtatni akarok, felkeresem az iskola könyvtárát, ahol az előttem álló fiú épp könyvet kölcsönöz ki (kínai felsőfokon volt a címe). Európai gyereknek tűnik, kb. 7-es lehet. Kérdezi a könyvtáros, mi a neve, mondja csak, és akkor majd beírja a rendszerbe. A fiú el kezdi betűzni.

És most jön az izgalmas rész. T - annyira nem durva, I - még mindig nem túlságosan, B - már elkezdek figyelni, O - mostmár egészen érdekes a történet, és végül R - immár felkapom a fejem. 

Megkérdezem a gyerektől, honnan van a neve, vagy mi, mondja, hogy magyar neve van, mert a szüleinek volt egy Tibor nevezetű barátja. Én meg csak elképedve nézek, és bambulok, hogy jé, ilyen is van? Mennyi volt erre az esély? Most komolyan…

0 notes

optimista leszek

Eddig 2 dolgot szeretek az itteni életemben

- a Naan-t amit minden nap eszem az iskolában

- és azt, hogy 10 percre lakunk a tengerparttól és bármikor lemehetek.

Majd ha lesz több pozitívuma is, írok.